A korrepetálás jót tesz a lelkemnek. Még akkor is, ha éppen ingyen csinálom, még akkor is, ha fárasztó. A sütés-főzés pedig remekül kikapcsol. Néha eszembejut, hogy el kéne menni valami tanfolyamra... Esetleg belevágni valami teljesen új és váratlan dologba, ami megint felpörgetne...
Ha a mélységesen mély letargiámból végre felépülök, akkor megírom végre azt a nyamvadt blogmotort. A Pelének mondjuk előbb kell, mint nekem, de ha már a Pelének megírom, akkor nyilván én is azt fogom használni. Még nem gondolkoztam ezen elég kitartóan, nagyjából amint felmerül a gondolat, azon nyomban elfáradok lelkileg, és nem is agyalok rajta egy perccel sem tovább. Már csak azért sem, mert rögtön az ugrik be, hogy ezer fontosabb dolgom lenne... Amik meg szintén nem készülnek. Ejj, te lány... Amíg hajtottak ostorral, addig hatékonyabb voltál ám! (ám az is igaz, hogy az ostorral való hajtástól minden kedvem elment ettől a szakmától, és február óta szinte semmi használhatót nem tettem le az asztalra. na ehhez szóljunk hozzá... sose legyen többet munkám a hobbim. sose!)
Megannyi rossz élmény lakik itt belül feldolgozatlanul, amiket nem adok ki magamból, mert minek... Csakhogy ez ártalmas, de nagyon. Megmérgezi a mindennapokat, lassan ható méreg. Legyengít, hogy csak alacsony energiaszinten létezhessem, hogy a csuda vinné el! Talán, ha napi egy bejegyzést megpróbálnék összehozni... Talán megint össze tudnám magam szedni végre... Hatalmas szükség lenne erre most. Számítanak rám, nem hagyhatok senkit cserben, főleg magamat...
Go Pele, go!
