átmenetilegesen...

(kár. hogy fél életre tönkretettem magamnak a HS7, de ez most mindegyis)

De most őszintén, ez miért ILYEN nehéz?? Másoknak tökalap, én meg szívok ezerrel. És ciki és kínos és félreértenek, és nyolcvanszor megbántam már, hogy megpróbáltam kijönni a csigaházamból.

Nope, nem nekem való, nem vagyok társasági lény.

deccólfolksz

(de banyek, ilyen után ki lehet kapcsolni a cringe-et??)

Amikor annyi idős voltam, mint a lány - igaz, én egy osztállyal feljebb jártam már -, baromira sokat írtam. Sőt, meg voltam róla győződve, hogy amit írok, az bazijó. Emlékszem, hogy írtam egy novellát az évszakok változásáról, amit aztán megmutattam a szüleimnek. Iszonyú büszke voltam magamra, és rettentő furcsa érzés volt megmutatni bárkinek is: kicsinek, sebezhetőnek, furcsának éreztem magam, és hirtelen olyan éber jelenlétbe kerültem, mintha egy másodperccel meg is előztem volna a jelent, a látószögem pedig 181 fokra bővült. Persze nem váltotta ki azt a hatást, amit reméltem. Nem is tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget egészen pár évvel ezelőttig, amikoris egy rettenetes napon ismét tanubizonyságát tettem csodálatos neveltetésem sikerességének. (miszerint azért élek, hogy másoknak segítsek, egészséges határok nem léteznek, én nem számítok) vatevör. Aznap este rájöttem, hogy a szüleimtől nem kaptam meg azt a támogatást, amire szükségem lett volna. Félreértés ne essék: KAPTAM a szüleimtől támogatást - sok mást is, de most nem az a lényeg -, csak nem azt a fajtát, ami segített volna elindulni egy konkrét úton. Számtalan esély lett volna erre az írástól kezdve, a rajzon-festésen át a zenéig. (persze az is elképzelhető, hogy valójában semmiféle tehetséget nem mutattam semmiben, csak a furcsa kis képzeletvilágomban léteztek ezek a dolgok - ahol az általánosban sikerül összehoznom az áhított zenekaromat, amivel az iskola előtt lejátsszuk a saját szerzeményemet, és az egy osztállyal felettem járó  srác egyből belémszeret, hiszen ennyire szuper vagyok, vagy ahol sikerül beadnom a pályázati művemet a "Kedvenc bolygóm" pályázatra, sőt meg is nyerem, hiszen senki más nem rajong úgy alsótagozatosként a Plútóért, ahogy én.)

Szóval annak a rettenetes napnak a végén, amikor erre rádöbbentem - és aznap huszadjára sírtam el magam, és a szemüvegem még mindig a domestosban áztatta magáról annak a szerencsétlen, meggyötört embernek a köpését, aki félreértett (istenem, ha annyi petákom lenne, ahányan eddig életemben félreértettek..) -, aznap este eldöntöttem, hogy én nem tehetem ugyanezt a gyerekemmel. Én nem lehetek ennyire kegyetlen. Egyszerűen nem tehetem meg életem legfontosabb lényével ugyanezt: észre kell, hogy vegyem, látnia kell, hogy észreveszem, ki kell tudnom mutatni felé, hogy észrevettem, hogy mennyire csodálatos - mert az!

Aha..

És pár évvel később mit csinálok? A pokolban szerintem egy külön hely van az ilyesfélék számára kialakítva, már el is kezdték volna berendezni számomra - ha hinnék az ilyesmiben. És tudod, mi a kifogásom?? tudod, mivel racionalizálom?? :D kapaszkodj meg, cimbora.. (még leírni is szégyellem :D nevetséges alak vagyok..) több oka is van :D (édesistenem..) 1. nem akarom, hogy elbízza magát; 2. nem akarom, hogy csalódás érje.

fú

jajvárj, van(?) rosszabb is: honnan jött most ez :D onnan jött, kérlekszépen, hogy apa rámírt az előbb: "ezt tényleg ő egyedül rajzolta??" teljes döbbenettel és csodálattal (teszem össze a két kezem, hogy pont ott tud ügyes lenni, amiben nekem fogyatékom van) - a kis rajzára, amit tegnap este rajzolt, hogy majd ez lesz a legszebb rajz az összes közül, és majd biztosan ki fogják tenni az illetékesek az online felületükre is, és az évzárón biztosan ki is lesz vetítve, mert annyira valóságosra sikerült, és boldog volt és büszke.. én meg minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lelkesedését csitítsam.. nice job.. 

durva rádöbbenés? igen. fogok belőle tanulni? valószínűleg nem.

köszönömafigyelmet.

()Szóval az van, hogy számomra ez a barátság dolog mindig egy réjtély volt. Igen, most már tudjuk, hogy miért, viszont azt is tudjuk, hogy totál nem lehetetlen, csak kicsit oda kell figyelni. (ok, értem, hogy ADHD-ban ez kicsit önellentmondó elvárás :D ) Sose értettem, hogy mikor és hogyan történnek azok a "titkos" megbeszélések, amikor a résztvevők egy közös programot találnak ki. (amikor valaki "csatolmánya" vagy, akkor ez kb adott, hiszen ezt a részét ő intézi, neked csak menni kell vele. gimnázium óta nem voltam "egyedül", kizárólag csatolmányként vettem részt a szociális életben - na de aztán mindig jön a szakítás és megint egyedül..)

(közben rájöttem, hogy volt azért egyéb stratégiám is: rendszeresen hoztam össze csoportokat, de a vége mindig az lett, hogy ezek a csoportok nélkülem folytatták az útjukat - !! van itt valami, amit nem veszek észre :D nyehh)

Kicsit sokáig tartott felfogni, hogy valójában mi is történik ezen a téren, nameg hogy hol van a kutya elásva! 

Persze akkor most azt gondolhatná az ember, hogy ha rájöttünk a problémára, akkor abból már adódik ennek a megoldása is. Na igen, csak az a gond, hogy ugyanoda lyukadtunk ki: HOGYAN :D Hogyan kell 41 évesen barátságot kezdeményezni, egy meglévő csoporthoz csatlakozni.. 

De azt hiszem, hogy első lépésként megpróbálom elcsitítani azt a csúnya kis hangot a fejemben, ami azt mondogatja, hogy miért pont rám lenne kíváncsi valaki, vagy miért pont az én társaságomban (igaz, nem kizárólagosan) akarná eltölteni a szabadidejét? 

Csitt.

Ugyan ritka madár felém az ilyesmi, de néha előre és pontosan eltervezem, hogy egy napom hogyan fog telni, mik azok, amiket el szeretnék érni, és hogyan fogom mindezt kivitelezni - szépen, apró lépésekre lebontva, minden lehetséges körülményt átgondolva, hogy a lehető legkisebb eséllyel kerüljek váratlan helyzetbe. Na hát a péntekem is így indult: az utóbbi két hétben hatalmas munkában voltunk, aminek végre eredménye is elkezdett lenni, úgy éreztem célegyenesben vagyok. Nyilván az élet ilyenkor kölcsönadja a sörét egy pillanatra valakinek, amíg odalép az irányítópulthoz, hogy aztán a legváratlanabb kakacunamit indítsa - nyilván csak tréfás kihívás gyanánt.

(sikerült a terve :) )

Naah, valójában nem is érdekes ez az egész. Az lehet inkább érdekes, hogy hogyan szedem össze magam újra a padlóról, hogyan lépek tovább. (vagy hogy TÉNYLEG padlóra kerültem egyáltalán? vagy simán csak az van, hogy megszoktam már, hogy hogyan szoktak történni a dolgok) 

Banyek :) érted.. őrület.. most vettem észre, hogy teljesen más ez most, mint amikor korábban kerültem hasonló szituációba. Bazisokat dolgoztam magamon és ennek meg is lett az eredménye: a korábbi esetekhez képest most VAN energiatartalékom. VAN egy kezdetleges - ám roppant segítőkész és szeretetteljes - szociális hálóm. VAN egy apró önbecsülésem. Igaz ugyan, hogy szombaton a tervezett jó kis olvasós program helyett csak annyira voltam képes, hogy köntösbe csomagolva, zöldség módjára sorozatot néztem - pihenés gyanánt pedig a takaró alatt sírtam. De úgy tűnik, pont erre volt szükség.

És amiről meg valójában írni akartam, azt kirakom külön, nem lehet egy posztban ezzel a vacaksággal.

vissza se olvasom.

nem tudom..

..hogy most nagyon sokminden történt, aminek hatására ezer tükörben láttam magamat meg a környezetemet meg a környezetem környezetét, és (ok hogy vannak romok - nyilván, há' mi a töktől ne lennének, két kezem van vaze :D de) évek óta először érzem azt, hogy a man-shape elkezdett fit-elni (gyönyörű :D -- fyi: hs7 man shape) és nem teljesen kilátástalan minden. Legyen leírva: szeretem a munkámat. Szeretem a munkahelyemet. Bírom a munkatársaimat. 

bazisokat dolgoztam magamon idén, és bár nyilván a munka nem áll meg, de bakker, most így év végén azért vegyük már észre, hogy _ennyi kakát_ ritkán zúdít egyszerre, és minden ellenére mégis!! :)

banyek. 

és az is legyen leírva, hogy azt megengedem magamnak, hogy egyhelyben toporogjak kicsit, de a visszalépést nem fogom megengedni! nem dobom el mindezt megfelelési kényszerből és/vagy hormonok hatására. túl sokat dolgoztam azért, ahol tartok.

mennék már túrázni ;)

ehh, túlsok érzés. 

(btw tényleg fáj a fejem)

Nem ez az írás következett volna soron, de az események úgy hozták, hogy muszáj írnom erről (és annyira elvesztettem a kognitív képességeimet időközben, hogy háromszor töröltem vissza a muszáj szót és konkrétan gondolkoznom kellett rajta, hogy hogyan kell helyesen írni - fun fact: rosszul írtam elsőre!)

Hétfőn volt egy meetingem, amikor megint úgy éreztem, hogy nagyon durván lekezelően bánnak velem. Az egy dolog, hogy a konfliktusokat nem tudom kezelni (vagy ha igen, az rengeteg energiát igényel), de a rámszólás és a lekezelés-ignorálás is instant padlóra tud küldeni. Aznap ebből nem sokat fogtam fel, mert eljött a családom látogatóba, de a kedd egy rémálom volt. Nem bírtam felkelni időben, és gyakorlatilag nem tudtam egész nap dolgozni semmit. Folyamatosan a megbeszélésen járt az eszem, a reakciómon, a kollégám reakcióján, hogy amit mondott, miért mondhatta. Az biztos, hogy rosszul reagáltam, előtte éjszaka nagyjából semmit sem tudtam aludni, fáradtan pedig kifejezetten helytelenül tudok viselkedni.

Nagy valószínűséggel neki ez csak egy 10 perces kellemetlenség volt, nekem egy teljes napom ment rá eddig. (nem őt hibáztatom, félreértés ne essék, csak azt próbálom megmutatni, hogy mennyire különbözően tudnak hatni ránk dolgok)

Köszi, tudom, "ne foglalkozz vele". Bárcsak tudnám, hogyan kell! Képzeljem el, hogy egy cső vagyok, amin csak úgy keresztül tudnak folyni ezek a dolgok? 

Valószínűleg meg kéne vizsgálni, hogy mi okozza ezeket az érzéseket, miben gyökerezik a fennakadás. Mi az, ami triggerelt. Ehh, aludnom kéne. Nem tudom most a megoldást.

Tegnap valami szívbekarmoló videóval indítottam a napot limerencia témakörben. Egy ideje már kerülgetem a témát - szerintem most is inkább csak érintőlegesen nyúlok hozzá. Különös érzés szembesülni azzal, hogy amit az ember egész életében kitüntetett figyelemként aposztrofál, az valójában kóros függőség, ami gyermekkori bántalmazás és/vagy kötődési zavar következtében (is?) kialakulhat. (máskor szoktam figyelni, hogy a mondatok kiegészítéssel és anélkül is jól működjenek, ezt most nem tudom megtenni, elnézést érte, de nincs most rá energia)

Igazából nem erről akartam írni, ez inkább csak egy "fun" fact. 

De ennek a videónak a kapcsán rengeteg emléket újraéltem elég sok aha-élménnyel egybekötve. Valószínűleg ezért is álmodtam azt, amit. És ébredés óta nyaggat ez a vacak szomorúság. Azt hiszem, elvesztettem valakit, aki egykor igen fontos volt. Kár volt erőltetni ennek a szálnak a felvételét, jobb lett volna a múltat a múltban hagyni. mint egy kedves régi ereklye: néha levenni a polcról, leporolni, nézegetni, vigyázni rá, de meghagyni ereklyének, nem használati tárgy. Mert azóta a kedves emlék átalakult fájdalmassá. És ha megpróbálod használn: vagy azonnal összetörik, vagy még rosszabb: annyira rosszul teljesít, hogy inkább leveszed a polcról és eldugod a szekrénybe, annyira kínos már.

Nem tudom igazából mi zavar jobban: a csönd, ami annak következménye, amit gondolhat rólam, vagy pedig a kép, amit ebben a tükörben láthattam magamról: mivé váltam, mi lett belőlem, hova lettem én, amiket önmagamban pozitívmnak éltem meg, az más megvilágításban mennyire csököttnek és kínosnak hat.

Ezzel igazából nincsen gond (ha a fájdalomtól most eltekintünk - ami amúgy el fog múlni), mivel különbözőképpen változunk az idővel, hiszen mások vagyunk más körülményknek kitéve. A gond azzal van, amikor belegondolok, hogy nincs az az épelméjű lény, aki önként a nyakába venne ekkora terhet, ami velem együtt jár. (vagy hogy mekkora munka lenne ezt a terhet lepakolni - gyerekkorom óta hordozgatom össze, hegy ez már, nem hátizsák..)

Vannak ezek a pillanatok, amik borostyánba ágyazódva megőrződtek - amíg világ a világ, vagy legalábbis amíg benne vagyok -, azoknak a pillanatoknak az emlékei, amikor észrevettem a külvilág jelzéseiből, hogy levettem a maszkomat. Elengedtem magam. Megfeledkeztem magamról. Nem fogtam vissza magam. Iszonyú pillanatképek ezek. Na eggyel megnöveltem ezek számát. (viszont tök érdekes, hogy a legutóbbi társasági összejövetelen talán csak egy ilyet szedtem össze, és még csak nem is oldószer hatására! csak hogy valami pozitívat is észrevegyek)

Biztosan vannak módszerek, amikkel meg lehet tanulni észrevenni azokat a triggereket, amik kiváltják ezeket az eseményeket. És biztosan van módszer arra is, hogy hogyan vezetődjenek le ezek a kiváltott energiák anélkül hogy kárt tennék a köztem és a környezetem közti kényes és gyenge kötelékben.

Tök érdekes lenne, ha ki lehetne próbálni egy olyan életet, amiben az energiák 95%-át nem arra kéne befektetni, hogy normálisnak tűnjek, aki része a társaságnak. Aki egy a sok közül. Hasonló.

(á, hogy akkor hasonlók közé kéne menni.. aha, oké, köszi a tippet, ez most új, nem is gondoltam még rá.. egyszer sem.. haver! azt se tudom, ki vagyok! erre próbálok rájönni óvoda óta! azóta próbálgatom a különböző formájú közegeket, hogy hogyan illek bele - eddig nem túl nagy sikerekkel.)

Üldöz-kísért egy hangulat, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Időben kb általános felső és ősz-tél-tavasz (hó nélkül?), térben kiköltözés után. Valami borzasztó, ragadós, egyedüllét érzés, magány, szomorúság. Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor volt ez és azt sem tudom, hogy mi történhetett, ami ezt kiváltotta. De nemjó. Azt se tudom, miért jutott eszembe, de kikapcsolnám. Sosem gondolkoztam ezen, de lehet, hogy a kiköltözés is rossz volt nekem? Addig ott voltak a nagyszüleim, viszonylag közel lakott mindenki, akivel barátkoztam, utána pedig ez. 

Remélem kialszom, mert nemjó erre emlékezni.

Bizony, kertipartira hívott el egy pofa, tehát nyilván nyílik a spotify. (pláne hogy egy teljes altatás során nem jutott eszembe pár sor :D nadehogy pont az olivabogyó?! ehh..)

Na hát nem kellett sok, hogy a Fekete-Kovács Kornél 2018-as lemezénél lyukadjak ki.

Ésbaszki viszket az ujjam, de akkor sem fogom megnyitni a rohadt csetet, mert inkább szétszakadok, mint hogy megosszam, pedig annyira megosztanám, mert rohaggyakel, de nem ismerek mást rajtad kívül, akiről tudom, hogy tudná úgy értékelné, ahogy érzem. De hogy érted, hogy van az a kiló szemétkedés, amit a másik már így még abban a szerencsétlen esetben sem hajlandó elbírni, ha olyan apró önbecsüléssel rendelkezik, mint bolha orrán a pattanás.

Na ez is egy első. 

De ha van odaát valaki, aki szeretne egy igazán kellemes, könnyen emészthető jazzlemezt meghallgatni, teljes szívből ajánlom Fekete-Kovács Kornél és Kuba Stankiewicz Bridges című albumát. 

Ha az ember egy darabig eljár valamiféle pszichoterápiára, akaratlanul is ragad némi megfigyelési módszer, nemcsak a kosz.
Akárhányszor újra és újra belegondolok, hogy itt a világegyetemben apró összeütköző részecskékből (mármint nagyon sok ilyenből, nem kettő) létrejött az, hogy egy panelházban ülök - amit képesek voltunk megtervezni és kivitelezni - egy forgalmas út mellett, amin autók közlekednek meghatározott szabályrendszerben, a lakás használata és a vele járó feature-ök (víz, áram, gáz, fűtés) szintén meghatározott szabályrendszer alapján működnek és kerülhetnek hozzám.. mármint érted.. hogy így a semmiből nagyon sok fizika, kémia biosz és matek után kifejlődhetett egy olyan agy, ami ezeket lehetővé tette.. az agyunk zseniális. 

/* sidenote: a lányom kb ugyanabban a korban mondta el ugyanazt a kérdést, amit én annak idején a Lacikának: hogyan tudom mozgatni a kezemet? nem is gondolok rá, hogy mozgatni akarom és mégis azt csinálja, amit akarok.. nem, biztosan senki sem autista a családban, biztos nem. ezek tök normális gondolatok egy hétévestől. */

És ez a zseniális agy zseniális asszociációkra képes. És ha valami olyan dologgal találkozik, amivel elsőre nem sikerül megküzdenie (nem az analízis 2-re gondolok), akkor újra és újra elő fog kerülni valamilyen formában. Random gondolatok hajnali kettőkor a "miértnemtudokaludni" csatornán, hasonló pocsék döntések hasonló élethelyzetekben, de a legrejtélyesebbek ebben a kategóriában azok az álmok, amik elsőre mindentől független zagyvaságnak tűnnek. (persze biztosan olyan is van, de most ne kötekedjünk)
Na de hogy lenne már zagyvaság? Hát hülye az agyunk? Épp most vezettem le, hogy szerintem mennyire zseniális. Hát nem hülye.. folyamatosan megérteni próbál, összefüggéseket keres és mintákat, rendszerbe akarja tenni a történéseket. Mert hát nem frankó, amikor újra és újra jön egy kortizol-fröccs. Az agyunk tudja ezt.

Szóval hogy vannak ezek a furcsa álmok, amiket ha jó szögből világítunk meg, akkor ki lehet deríteni, hogy mik azok a dolgok, amikkel még foglalkozni kell, mert lehet, hogy azt hittük, hogy ezen már túl vagyunk, de az agyunk mást mond. És ezeknek a hatásai a mai napig érződnek, és az agyunk meg szeretné, ha végre tennénk valamit ennek érdekében, mert kicsit unja már.. 

Így belegondolva az agyamnak totál igaza van, hallgatnom kéne rá. Valószínűleg tényleg nem az a normális, ha az ember folyamatos szégyenérzetben él. Nem létezik, hogy átlagosnak mondható, hogy valaki annyira mindig mindent rosszul gondol vagy csinál mások szerint, hogy ennek ellensúlyozásaként kontrollmániát növeszt és mindenáron igaza kell legyen, amit folyamatosan hangoztat is.

Na de nem ez a lényeg most, hanem hogy tényleg nehéz egy részeggel biciklizni, mert bazinehéz megtartani az egyensúlyt és a bringa sem feltétlenül arra megy, amerre szeretnénk. Álmomban minden egyes indulás után plusz egy gombot be kellett nyomi, ami a stabilitásért volt felelős. Mindig plusz egy lépés. És ha elfelejtetted, borult az egész.

Csak mellékesen jegyzem meg ennek a lélektúrának az egyik felfedezését: két dolgot kergettem egész életemben, aminek híján voltam szinte mindig: megértést és elfogadást. "Értsd meg, hogy ez a helyzet tényleg nehézséget okoz nekem. Tudom, hogy szerinted nem nagy dolog, számomra viszont megugorhatatlannak tűnik" 

vatevör

(arra is rájöttem, hogy ha az agyam egy önálló kis individuum lenne - most tekintsünk el a paradoxontól -, akkor vagy Martin Freeman vagy Ricky Gervais lenne a hangja - most így belegondolva érdekes, hogy két teljesen különböző karakterhez jutottam -- de az is lehet, hogy evidens, nemtom)

Na hát ismét egy igen eseménydús időszakon vagyunk túl, éppen most – talán – egy kisebb nyugvópontra érkeztünk. (egy kis dombra lecsücsülünk: csüccs!)

Volt ballagás és elkésés, időben odaérés és sikeres felvételi, előrehozott ikeázás, bravúros pénzbeosztás, sikerélmények a melóban, túlhajtás, türelmetlenkedések, elfáradás, betegség.. minden is. De leginkább a tegnapi incidens volt az, ami rávilágított egy igen nagy karakterhibára, amit itt hurcolok magammal már egész életemben, észrevétlenül húzott lefelé. 

Ehh, nincs erőm most hosszas fejtegetéseket írni. A lényeg, hogy sokkal alázatosabban kell hozzáállnom az emberekhez. És amikor jön az érzés, akkor villámgyorsan észre kell venni és tudatosítani, hogy nem: nem a másik a hülye, hanem valószínűleg megint én ítélek elhamarkodottan. Egy lépés vissza, újra megvizsgál. NEM kell mindenre azonnal reagálni, simán jó 2 perc belegondolás után is.

A gyermek első osztályos lesz, ennek apropóján - nem biztos, hogy kizárólag ennek apropóján, de van hozzá köze - elkezdtem egy ideje nagyobb hangsúlyt fektetni rá, hogy - legalább külsőleg - elkezdjek úgy kinézni, mint egy felnőtt. (a belső felnőttség-érzésről már rég lemondtam, de majd biztosan arról is lesz poszt) 

Viszont - mint kiderült - ezeket a felnőtt ruhákat igen körültekintően kell kezelni, mert nem a kukának vásárolja őket az ember. A megfelelő kezelésnek utánajárni nem egyszerű dolog, csomó részletre oda kell figyelni. Kész szerencse, hogy az interneten csakis pontos és egyértelmű leírások találhatóak :) 

Na de néhány hét után MA találtam egy _férfiaknak_ szóló youtube-csatornát, ahol pontosan olyan alapossággal magyarázzák el a dolgokat, ami után nem marad bennem kérdés.

Messziről indultunk, mert a poszt valójában nem erről szól - nyilván :)

Az egyik videóban a bácsi éppen egy zakó mosását mutatja, és amikor a mosózacskót zárja le (szorítja összébb) biztostűvel, a mosógép tetején látszik egy kis rekeszes biztostűtartó, feliratozott méretekkel.. Ahogy ezt megláttam, hirtelen elfogott a biztonság érzése. Hogy ez így rendben van. Hirtelen láttam magam _abban_ az életben: a dolgok _jól_ vannak csinálva, ahogy csinálni kell őket, a dolgok a helyükön vannak, mert minden dolognak saját helye van. 

Emlékszem pár szcenárióra az életemből, amikor ezt az érzést éreztem, és olyanra is, amikor ez az érzés iszonyatosan hiányzott. Aztán természetesen egyből a lányomra gondoltam. Hogy ő ezt hogyan élheti meg. És hogy tuti, hogy ő is szenved ennek a hiányától. A struktúra megnyugtat. 

És itt érkeztünk meg a fő kérdéshez: lehetek én a hiányzó láncszem? Képes lehetek megteremteni neki ezeket a körülményeket? 

Bonyolult téma ez, hiszen ha körülnézek a mostban, akkor a szélsőségeket látom: vagy a teljes káosz, vagy pedig az anya meltdown-ol ha nem pont úgy vannak a dolgok, _ahogy lenniük kell_. 

Valószínűleg az igazság - szokás szerint - valahol középen kell legyen: azonosítani kell a káosz-tényezőket, azokon rántani egy kicsit, és észrevenni azokat a helyzeteket, amikor igazából nem is kell annyira görcsösen ragaszkodni a görcsös ragaszkodásokhoz.

Na hát ma is nagyon okos voltam, megyek is villámgyorsan mosózacskót gyártani, mert hát hogyan is ne tolnék túl valamit, nemigaz?

Milyen érdekes, hogy amint olyan helyre kezdek el gépelni, ami mások számára beazonosítható, azonnal súlya lesz a szavaknak. (súly-tömeg kérdést most hagyjuk - HABÁÁÁR.. szavakat tudunk felfüggeszteni és alátámasztani is, ráadásul bírnak erővel :) tehát van súlyuk :) ÉÉÉÉÉS valójában a tehetetlenségünket is méri, tehát tulajdonképpen tömegük is van :D nadehát vatevör valszeg bosszantó ez a folytonos jópofáskodás és okoskodás)

Amúgyis most ilyen komoly dolgokról akartam nyilatkozni - vagy megvitatni magamközt, ha már így a tiszteletetekre előjöttem. És tényleg előjönnék. Na nem a szó (kifejezés) szoros értelmében véve, habár az is lehetne éppenséggel érdekes téma. 

Sziasztok, Vica vagyok, 50 napja nem írtam (tényleg. igen, blogot. igen, van egy másik. nem, nem osztom meg). Borzasztó anya vagyok. A legrosszabb. Lehetne hozni a kifogásokat, hogy több mint fél életemben folyamatosan bántalmazva voltam valamilyen formában, meg itt vannak ezek a neurodivergenciák is (nem, ezekről még nem beszélek a hivatalos diagnózisig - ami ki tudja, mikor lesz, talán sose.. de egyik bonyolultabb helyzeteket teremt mint a másik, a kettő együtt meg egy katyvasz, pláne ha a harmadikat is hozzávesszük, és mormolnék imákat, hogy a lista ne legyen hosszabb - mintha lenne jelentősége - habááár úgy tűnik, hogy még mindig látok némi reményt magammal kapcsolatban, mert a lista hossza csupán egyetlen okból feszélyez, és ez pedig az, hogy a hosszabb listát több idő fixálni). De a végeredmény mégiscsak az, hogy borzasztó anya vagyok. És ezen változtatni kell. Ez nem mehet így tovább. Elég kárt okoztam már neki a puszta létezésével is, minden ezen felüli szakbarbárkodás megbocsáthatatlan. Mert jelenleg pontosan ez zajlik: szakbarbárkodás. És rohadtul nem elég ám tudni az elméletet sem! Tudni kell mindazokat a gyakorlaban kivitelezni! Mert mindenkinek joga van legalább egy hozzáértő szülőre, aki kínokozás helyett enyhíti azokat.

Segítségre van szükségem, de nem tudom kitől, hogyan és mit kell kérni. 

Jövök még majd, nyugi.

Mostanában egyre intenzívebben keresem a magomat - hogy milyen körülmények következtében, az talán még számomra is rejtély. De hogy amikor egy általam nem kifejezetten kedvelt közszereplő - nem hiszem, hogy egyáltalán van ilyen - által elszavalt Varró Dani vers hatására hirtelen felmereng egy régi belső mosoly, majd lecsap a felismerés, hogy hát olyan is volt ám, amikor ez volt a meghatározó, csak aztán nem tudtam, hogyan kell magam nem hagyni bizonyos külső körülményeknek (vagy csak még nem voltak olyan remek sorozatok, amikből sulykolják az önértékelés fontosságát: "Kimmy, the sooner you quit something that stinks, the sooner you can find something that doesn't." - trivi, nem?), aztán szép lassan elfelejtettem milyen érzés állandó szeretetet érezni. Csak azt nem tudom, milyen mértékben okolható az ember, ha ez a folyamat teljesen öntudatlanul zajlott le. Továbbá azt sem tudom, merre van a visszavezető út, illetve abban sem vagyok 100%-ig biztos, hogy arra az útra kell feltétlenül visszakényszeríteni magamat. De ilyenkor úgy érzem, olyan könnyű lenne megjavítani azt a régi rossz gyapjúpulcsit. Szinte látom a szemeket, amik szétmentek. Csak egy kis cérnamunka. De mindeközben a szívem belesajdul, amikor eszembe jut ott a távoli hegységben a felhők között, ködösen, napsütésben halványan derengő puha kapucnis pulcsi. A könnyeb út lenne továbblépni? Vagy hülyeség a szúrós pokrócot foltozgatni? Ki tudja a választ? Van egyáltalán (jó) válasz? Azt hiszem, nincs. De azzal egészen biztosan nem lehet rosszat tenni, ha olvasok egy kis Varró Danit, és a pozitívabb dolgok irányába terelem a tekintetemet.

Napok óta egyetlen gondolat (ez hülyeség, inkább egy egész gondolatlavina) kering bennem, aminek végülis tényleg csak egy végkövetkeztetése van: foglalkozz a saját dolgoddal! Vagyis azt csináld, ami te vagy, amit neked kell, ne azt, amiről azt gondolod, hogy a környezeted elvár. (amiről meg nyilván a közhelyes közhely jut eszébe az embernek)

Hát igen, 4 év aktív nemírás alatt/után azért berozsdásodik az ember :D

Jó de azért ez mégsem akkora marhaság ám. Tök nehéz tényleg elfogulatlanul dönteni valami mellett. Mindig valami vagy valaki miatt csináljuk a dolgaink legjavát. 

Na mindegy, holnap suli, totál felkészületlen vagyok mint mindig, éljen a matek! :)

Valószínűleg a napom fénypontja marad, amikor reggel a kollégám megköszönte, hogy hoztam pillanatragasztót, amivel vissza tudjuk majd ragasztani a letört ablakkilincset.

rh ♥ 

Jaj ne, már megint Tiesto… :S Persze, jók ezek a pozitív érzések, de hozzák magukkal a negatívakat és nem akarom. A pozitívakat se. Nem akarok inkább érezni. Fákk?

hát zajlik…

Idegen nők kezdtek beülni az órámra. Kicsit frusztrál.

Kétmillió éve nem voltam egyetlen zenétől sem libabőrös. Most meg hallgatom ezt a nekem nem is tetsző valamit, és perceken keresztül nem bírok uralkodni a burkolatomon… hát no comment. Eligénytelenedtem? Egyetlen dologra tudok csak gondolni: ott akarok lenni egy ilyenen, a pocakom belsejében akarom érezni a basszust és ugrálni akarok. Vááá! Ez egy marhaság, én is érzem. A buszon azon gondolkoztam, hogy biztos csak átmeneti, volt már ilyen máskor is.

// (100E-ből megjárható)

 Valószínűleg egy facebook-teszt kitöltése után:

- Tanci, mi az a pesszimizmus?
- Amikor mindenben csak a rosszat látja az ember.
- Úristen! Ilyen vagyok!

:)

Most hogy elindítottam kszamppot, arra gondoltam, hogy itthon mennyivel jobban be van lőve, mint az irodában. Két különböző ember állította be (vagy lehet, hogy az itthonin többen is bütyköltek?). Nem nagyon jó ez, hogy mások csinálnak ilyen dolgokat. Mármint nyilvánvalóan tök jó dolog, hogy ha egyszer valaki tök jól belőtt valamit és csak át kell rakni a beállításokat, akkor miért ne, kevesebb a hibalehetőség, nagyobb a felhasználói élmény. Viszont az a nagy büdös helyzet, hogy egyszer nekem is végig kell sz*pnom ezeket a dolgokat, különben sosem fogok haladni a kis pályámon. Ami nyilván sok idő és sok szívás, de ez a feltétele.

Biztos csak nekem, de ebben a rohadt nagy melegben valahogy nem megy a munka… :(