Ha már ma már (jaj már...) ilyen szociális voltam, ide is kell írni. Szívfájdalmat mondjuk. A környezetemben található elektromos eszközök következetes tönkretételét követően notebookkölcsönkapás céljából elindultam meglátogatni Efemet a műtermében. Talán nem kellett volna. Gondolkoztam egy csendes estén, de aztán mindenféle gonosz táblák rémképei támadtak rám ott az agyban. Bizony, foglalkozni kell ezzel az adatbázissal, hétfőre lebeszéltem egy konzultációt, addigra azért nem ártana virítani is valamit, nemcsak irulva-pirulva hápogni-hümmögni-heherészni... A holnapi zsemlék alapja már megkelt, én pedig öltöztem, zsemlét gömbölygettem, kiflit formáztam, majd elrohantam. Nem, nem kellett volna.
Pontosan mellettem - a túlsó sávban - ütöttek el egy cicát... A cica megpördült tengelye körül a kocsi alatt, majd valahogy kijutott, és elrohant, be a bokrok közé. Én csak álltam, egy nyikkanás jött ki szájhoz kapott kézzel. Azonnal rohantam utána, ciccegtem a bokrok közt, majd rátaláltam. A szélső tujáig (biztos nem is tuja) jutott. Az oldalára dőlve, hason feküdt, néha mozdult, rándult egyet. Nem tudom, hogy élt-e még vagy csak az idegek mozgatták, de rövidesen egy utolsó rándulással messzire távozott, többet nem mozdult. Én körülbelül ekkor kaptam meg az ügyelet számát. Vagyis ténylegesen nem kaptam meg, mert szóltam, hogy már nem lesz rá szükség...
Ott voltam, segíteni esélyem se volt. Összetörtem... Sosem láttam még a halált.
