De most komolyan... Néha így látom kívülről magamat, meg az életemet, és tudom, hogy annyi mindent másképp kéne csinálni, és egyszerűen képtelen vagyok. Valami meggátol abban, hogy normálisan tudjak működni. Még példát is tudok mondani - ritka eset. Ott van például kapásból Em. Valamit mondtam vagy csináltam, amivel elijesztettem, de ez mindegy is, mert a történet kegyelemdöfése sulikezdés után (kábé) egy héttel történt meg. Megláttam a folyosón, és úgy döntöttem, hogy elegem van a kételyből, végre megkérdezem, hogy most mi a csuda van, akar-e még zenélni meg ilyesmik. Persze amint odaértem, elszállt a bátorságom, csak álltam ott hülyén, mert mit is képzelek magamról, ki vagyok én... A balfácánságomat csak jobban mutatja, hogy elkísértem a teremhez, ahol a következő órájuk kezdődött volna, és közben mégiscsak megpróbáltam megkérdezni, hogy akkor most mi is van. Persze nem értette, én próbáltam konkretizálni, de ott volt a lakótársa is, ami még jobban zavart, de hozzászokhattam volna már, hogy nem lehet vele egyedül beszélni, sosincs egyedül. Végül már nagyon ideges lettem és össze-vissza magyaráztam mindent, mire csak annyit mondott a lakótársának, hogy szedd le rólam ezt a csajt, nem tudok vele mit kezdeni... Hát hogy a bánatba tudom magam ennyire megalázni?! :( Próbáltam poénra venni, de nem sikerült, elmentem, azóta nem kerestem. Nem kér belőlem, nem fogom zaklatni többé. Fontos volt nekem, de majd lecsillapítom a szívemet.
Aztán ott van Gé. Néha megpróbálok neki elmondani valamit, valami olyat, amitől nem olyan könnyűek a mindennapok, de nem tudom magam jól kifejezni, ő pedig nem érti, hogy mit próbálok meg elmondani, amitől ideges lesz, utálja, ha nem ért valamit, de én meg csak annál jobban nem tudom elmondani, amit szeretnék - ördögi kör. Végül mindig csak pocsékabbul érzem magam.
Aztán itt van a családom, akik utálnak, mert el vagyok bújva, pedig csak szégyellem az elcseszett életemet, és nem szeretek ezzel szembesülni, mikor olyan üdvöskék vannak a családban, akiknek minden összejött. És persze jönnek a csúnya pillantások, hogy én milyen egy bunkó vagyok, hogy sose megyek velük sehova. Minek menjek?...
És ez idővel csak rosszabb lesz.
Mindenféle történésekben ott van egy hang a fejemben - a másik én -, aki bszogatja a béna ént: Jaj, ugyanmár, hagyd a francba az egészet, nincs szükséged rá, úgyis csak elszomorít, az a hülye koncert/zenekar meg kit érdekel! vagy Ne idegeskedj már! Tiszta feszült vagy, így nem tudsz értelmesen beszélni! Beszélj érthetően! vagy Menj haza, jó lesz! Nézz szembe a félelmeiddel, te gyáva nyúl!
Amikor ez a hang megszólal, akkor feszült leszek, mert tudom, hogy már megint nem tudok önmagam lenni, mert már megint félek mindentől, aminek az emberi kapcsolataim és a kezem látják kárát.
Hát ilyen az élet az üvegházban. (lehet át is kéne nevezni a blog címét erre... na majd az igazit így hívom, talán az [ön]irónia segít.)
[!--de azért barna igazán ez a palacsinta, mert igazából egyetlen ember volt ezen a földön, aki igazán megértett - bocs anya, de így van -, és őt is csak néha engedtem közel magamhoz, most meg már nincsen, és ezzel kapcsolatban nem tudok magammal elszámolni, viszont egyre jobban kezdek rá hasonlítani - az alkoholt leszámítva--]
