Tegnap valami szívbekarmoló videóval indítottam a napot limerencia témakörben. Egy ideje már kerülgetem a témát - szerintem most is inkább csak érintőlegesen nyúlok hozzá. Különös érzés szembesülni azzal, hogy amit az ember egész életében kitüntetett figyelemként aposztrofál, az valójában kóros függőség, ami gyermekkori bántalmazás és/vagy kötődési zavar következtében (is?) kialakulhat. (máskor szoktam figyelni, hogy a mondatok kiegészítéssel és anélkül is jól működjenek, ezt most nem tudom megtenni, elnézést érte, de nincs most rá energia)
Igazából nem erről akartam írni, ez inkább csak egy "fun" fact.
De ennek a videónak a kapcsán rengeteg emléket újraéltem elég sok aha-élménnyel egybekötve. Valószínűleg ezért is álmodtam azt, amit. És ébredés óta nyaggat ez a vacak szomorúság. Azt hiszem, elvesztettem valakit, aki egykor igen fontos volt. Kár volt erőltetni ennek a szálnak a felvételét, jobb lett volna a múltat a múltban hagyni. mint egy kedves régi ereklye: néha levenni a polcról, leporolni, nézegetni, vigyázni rá, de meghagyni ereklyének, nem használati tárgy. Mert azóta a kedves emlék átalakult fájdalmassá. És ha megpróbálod használn: vagy azonnal összetörik, vagy még rosszabb: annyira rosszul teljesít, hogy inkább leveszed a polcról és eldugod a szekrénybe, annyira kínos már.
Nem tudom igazából mi zavar jobban: a csönd, ami annak következménye, amit gondolhat rólam, vagy pedig a kép, amit ebben a tükörben láthattam magamról: mivé váltam, mi lett belőlem, hova lettem én, amiket önmagamban pozitívmnak éltem meg, az más megvilágításban mennyire csököttnek és kínosnak hat.
Ezzel igazából nincsen gond (ha a fájdalomtól most eltekintünk - ami amúgy el fog múlni), mivel különbözőképpen változunk az idővel, hiszen mások vagyunk más körülményknek kitéve. A gond azzal van, amikor belegondolok, hogy nincs az az épelméjű lény, aki önként a nyakába venne ekkora terhet, ami velem együtt jár. (vagy hogy mekkora munka lenne ezt a terhet lepakolni - gyerekkorom óta hordozgatom össze, hegy ez már, nem hátizsák..)
Vannak ezek a pillanatok, amik borostyánba ágyazódva megőrződtek - amíg világ a világ, vagy legalábbis amíg benne vagyok -, azoknak a pillanatoknak az emlékei, amikor észrevettem a külvilág jelzéseiből, hogy levettem a maszkomat. Elengedtem magam. Megfeledkeztem magamról. Nem fogtam vissza magam. Iszonyú pillanatképek ezek. Na eggyel megnöveltem ezek számát. (viszont tök érdekes, hogy a legutóbbi társasági összejövetelen talán csak egy ilyet szedtem össze, és még csak nem is oldószer hatására! csak hogy valami pozitívat is észrevegyek)
Biztosan vannak módszerek, amikkel meg lehet tanulni észrevenni azokat a triggereket, amik kiváltják ezeket az eseményeket. És biztosan van módszer arra is, hogy hogyan vezetődjenek le ezek a kiváltott energiák anélkül hogy kárt tennék a köztem és a környezetem közti kényes és gyenge kötelékben.
Tök érdekes lenne, ha ki lehetne próbálni egy olyan életet, amiben az energiák 95%-át nem arra kéne befektetni, hogy normálisnak tűnjek, aki része a társaságnak. Aki egy a sok közül. Hasonló.
(á, hogy akkor hasonlók közé kéne menni.. aha, oké, köszi a tippet, ez most új, nem is gondoltam még rá.. egyszer sem.. haver! azt se tudom, ki vagyok! erre próbálok rájönni óvoda óta! azóta próbálgatom a különböző formájú közegeket, hogy hogyan illek bele - eddig nem túl nagy sikerekkel.)
