Amikor annyi idős voltam, mint a lány - igaz, én egy osztállyal feljebb jártam már -, baromira sokat írtam. Sőt, meg voltam róla győződve, hogy amit írok, az bazijó. Emlékszem, hogy írtam egy novellát az évszakok változásáról, amit aztán megmutattam a szüleimnek. Iszonyú büszke voltam magamra, és rettentő furcsa érzés volt megmutatni bárkinek is: kicsinek, sebezhetőnek, furcsának éreztem magam, és hirtelen olyan éber jelenlétbe kerültem, mintha egy másodperccel meg is előztem volna a jelent, a látószögem pedig 181 fokra bővült. Persze nem váltotta ki azt a hatást, amit reméltem. Nem is tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget egészen pár évvel ezelőttig, amikoris egy rettenetes napon ismét tanubizonyságát tettem csodálatos neveltetésem sikerességének. (miszerint azért élek, hogy másoknak segítsek, egészséges határok nem léteznek, én nem számítok) vatevör. Aznap este rájöttem, hogy a szüleimtől nem kaptam meg azt a támogatást, amire szükségem lett volna. Félreértés ne essék: KAPTAM a szüleimtől támogatást - sok mást is, de most nem az a lényeg -, csak nem azt a fajtát, ami segített volna elindulni egy konkrét úton. Számtalan esély lett volna erre az írástól kezdve, a rajzon-festésen át a zenéig. (persze az is elképzelhető, hogy valójában semmiféle tehetséget nem mutattam semmiben, csak a furcsa kis képzeletvilágomban léteztek ezek a dolgok - ahol az általánosban sikerül összehoznom az áhított zenekaromat, amivel az iskola előtt lejátsszuk a saját szerzeményemet, és az egy osztállyal felettem járó srác egyből belémszeret, hiszen ennyire szuper vagyok, vagy ahol sikerül beadnom a pályázati művemet a "Kedvenc bolygóm" pályázatra, sőt meg is nyerem, hiszen senki más nem rajong úgy alsótagozatosként a Plútóért, ahogy én.)
Szóval annak a rettenetes napnak a végén, amikor erre rádöbbentem - és aznap huszadjára sírtam el magam, és a szemüvegem még mindig a domestosban áztatta magáról annak a szerencsétlen, meggyötört embernek a köpését, aki félreértett (istenem, ha annyi petákom lenne, ahányan eddig életemben félreértettek..) -, aznap este eldöntöttem, hogy én nem tehetem ugyanezt a gyerekemmel. Én nem lehetek ennyire kegyetlen. Egyszerűen nem tehetem meg életem legfontosabb lényével ugyanezt: észre kell, hogy vegyem, látnia kell, hogy észreveszem, ki kell tudnom mutatni felé, hogy észrevettem, hogy mennyire csodálatos - mert az!
Aha..
És pár évvel később mit csinálok? A pokolban szerintem egy külön hely van az ilyesfélék számára kialakítva, már el is kezdték volna berendezni számomra - ha hinnék az ilyesmiben. És tudod, mi a kifogásom?? tudod, mivel racionalizálom?? :D kapaszkodj meg, cimbora.. (még leírni is szégyellem :D nevetséges alak vagyok..) több oka is van :D (édesistenem..) 1. nem akarom, hogy elbízza magát; 2. nem akarom, hogy csalódás érje.
fú
jajvárj, van(?) rosszabb is: honnan jött most ez :D onnan jött, kérlekszépen, hogy apa rámírt az előbb: "ezt tényleg ő egyedül rajzolta??" teljes döbbenettel és csodálattal (teszem össze a két kezem, hogy pont ott tud ügyes lenni, amiben nekem fogyatékom van) - a kis rajzára, amit tegnap este rajzolt, hogy majd ez lesz a legszebb rajz az összes közül, és majd biztosan ki fogják tenni az illetékesek az online felületükre is, és az évzárón biztosan ki is lesz vetítve, mert annyira valóságosra sikerült, és boldog volt és büszke.. én meg minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lelkesedését csitítsam.. nice job..
durva rádöbbenés? igen. fogok belőle tanulni? valószínűleg nem.
köszönömafigyelmet.
