átmenetilegesen...

De most komolyan... Néha így látom kívülről magamat, meg az életemet, és tudom, hogy annyi mindent másképp kéne csinálni, és egyszerűen képtelen vagyok. Valami meggátol abban, hogy normálisan tudjak működni. Még példát is tudok mondani - ritka eset. Ott van például kapásból…

Oké, ez most kemény lecke volt... :( Ha nekem sz*r, az egy dolog, de ha már más idejével is "szórakozom", akkor...Hiszen az idő pénz...

Észrevetted, hogy akár csak egy beszélgetéstől is mennyivel jobban tudja magát érezni az ember? Az ember tényleg társas lény lenne? Ez is a hormonok műve? Az önkifejezéstől milyen hormonok aktiválódnak az agyban? Az ember hirtelen fontosnak érzi magát meg az apró-cseprő…

Tegnap volt egy beszélgetésem, mikor felmerült a kérdés, hogy de miért gondolok magamról ilyen keveset? A kérdés jogos: miért? Nagyjából ebben a percben jöttem rá a válaszra. Amint egy kicsit is többet gondolok magamról, azonnal pofára esem - ami együtt jár egy kellemetlen…

Néha elámulok rajta, hogy a dolgok hogy tudnak egyszeriben tönkremenni, aztán pedig mintegy varázsütésre megjavulni. De minden-minden. És egyik pillanatról a másikra működik ez mindkét esetben. Jó, persze, a tönkremenésnek azért vannak fokozatai. De a megjavulás félelmetes…

A korrepetálás jót tesz a lelkemnek. Még akkor is, ha éppen ingyen csinálom, még akkor is, ha fárasztó. A sütés-főzés pedig remekül kikapcsol. Néha eszembejut, hogy el kéne menni valami tanfolyamra... Esetleg belevágni valami teljesen új és váratlan dologba, ami megint…