Valamikor az este folyamán a fejem zenegépe számot váltott - nem tudnám megmondani, mikor történt, de abban biztos vagyok, hogy volt egy pillanat, amíg valami teljesen, de egészen más szólt -, berakta a The Great Gig In The Sky-t. Rá is kerestem gyorsan a jútúbon, amikor realizálódott bennem, hogy mit is dudorászom magamban, és szinte azonnal özönleni kezdtek az emlékek. Még kicsi voltam, apa szülinapja közelgett, és a mamával elmentünk ajándékot venni. A CD-Boxban kötöttünk ki - amiről most megtudtam, hogy „Kaposvár legrégebbi hanglemezboltja” -, és csak annyit tudtam, hogy apa szereti a Pink Floydot. Elémraktak egy csomó kazettát, és hosszas töprengés után a prizmásat választottam (nyilván tudod, hogy a The Dark Side of the Moonról van szó). Persze aggódtam, hogy ez most mitől is olyan jó választás, hiszen az aggódás nálam egy egy mindenkortól jelenlevő személyiségjegy. Aztán persze örült neki, én meg rongyosra hallgattam, a Time-ot előbb tudtam kívülről, minthogy bármit is értettem volna angolul / belőle, nekem a Pink Floyd nem a Falat, vagy a Wish You Were Here-t jelentette, hanem ezt az albumot. Aztán mikor meg már lett videónk is - mikor mindenki más már a CD-k korát élte -, lett Pink Floyd koncert is. Na mindegy is, csak azt próbáltam kifejezni, hogy az ekvivalencia kialakult az idők során (vagy mindig is ott volt?), és most nehéz Pink Floydot hallgatni, mert megrohannak az emlékek és fáj. Nagyon.
És most meg már itt az asszociáció a keddi tragédiára, és nem tud nem eszembejutni Márquez Száz év magányának befejezése, miszerint „...öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” Kicsit elvesztettem ebben a hitemet...
