Emlékszem, amikor tini voltam és utáltam mindent, aztán később az egyetemen, amikor éppen nem utáltam mindent, éreztem magamban az erőt, hogy én majd másképp csináljam. Hogy én majd megértem, mert emlékszem, milyen volt. Jelentem, 26 éves vagyok, és nemcsak, hogy nem értem, hogy mi a francot művel az öcsém, de már azt se értem, amit Dé művel... Begyöpösödtem, a csuda tudja, de ezzel a lelkiállapottal nem vagyok való se tanárnak, se bármiféle közösség tagjának, de egyáltalán erre a világra se.
De persze az a vicc, hogy közben tudom jól, hogy ez így nem jól van, de mégse tudok rajta változtatni...
...amiről meg rögtön eszembejut apa, mikor n+1 évvel ezelőtt arról beszélt, hogy képtelen tisztán énekelni. Hallja, hogy hamis, de nem tudja kijavítani. Ez lehet, hogy valami genetikai mutáció nálunk.
Ja de persze a poszt címe nem erre utal, hanem arra, hogy ez a máskéntlátás kialakul idővel. Az idősebbek nem értik a fiatalabbakat. Ez mindig így volt és mindig így is lesz. Ez a természet rendje.
Én pedig hiába gondolom úgy, hogy a biológiai órám lassan felrobban a sok csörgéstől, nem vagyok való szülőnek. Se semminek se.
