átmenetilegesen...

Az öregtészta most még fiatal. Remélhetőleg 7-ig megöregszik...

Vagyis süssük meg életünk leges legelső kenyerét... Persze sütőben, nem a gépben. Remélem, szép lelke lesz...

Meglátogatott az anya meg az öcsi, elmentünk az Árkádba meginni egy kávét, meg venni egy-két dolgot. Az öcsi többször kérdezte, hogy mi van velem, meséljek valamit, én meg nem győztem mondani, hogy semmi. Persze nem hitte el. De mégis hogyan kell azt kifejezni, hogy annyira nem történik semmi az életemben, hogy ha az anyával meg az öcsivel elmegyünk az Árkádba meginni egy kávét, meg venni egy-két dolgot, az már történésnek számít?

Én nem értem ezt az egész twitterizét. Mindenféle üzenetek egymás alatt, azt se tudom, mi mire válasz, vannak ilyen linkek, azt hinnéd, hogy arra kell kattintani, de az meg nem visz sehova sem. Nem nekem való ez már. Éljen a statikus tartalom, webőskor == webhőskor.

Na ez, vazz.

Pont.

És akkor hogy tesz jót az ember a saját öccsének? Hagyja hibázni, vagy próbálja meg felhívni a figyelmet a hibákra, amiket éppen elkövet, vagy valahol a kettő között? Emlékszem, milyen volt elsős gimnazistának lenni, az első bénázásokat elkövetni, de mi valahogy mások voltunk... Hogy a csudába lehet ekkora változás 12 év alatt?

Valamikor az este folyamán a fejem zenegépe számot váltott - nem tudnám megmondani, mikor történt, de abban biztos vagyok, hogy volt egy pillanat, amíg valami teljesen, de egészen más szólt -, berakta a The Great Gig In The Sky-t. Rá is kerestem gyorsan a jútúbon, amikor realizálódott bennem, hogy mit is dudorászom magamban, és szinte azonnal özönleni kezdtek az emlékek. Még kicsi voltam, apa szülinapja közelgett, és a mamával elmentünk ajándékot venni. A CD-Boxban kötöttünk ki - amiről most megtudtam, hogy „Kaposvár legrégebbi hanglemezboltja” -, és csak annyit tudtam, hogy apa szereti a Pink Floydot. Elémraktak egy csomó kazettát, és hosszas töprengés után a prizmásat választottam (nyilván tudod, hogy a The Dark Side of the Moonról van szó). Persze aggódtam, hogy ez most mitől is olyan jó választás, hiszen az aggódás nálam egy egy mindenkortól jelenlevő személyiségjegy. Aztán persze örült neki, én meg rongyosra hallgattam, a Time-ot előbb tudtam kívülről, minthogy bármit is értettem volna angolul / belőle, nekem a Pink Floyd nem a Falat, vagy a Wish You Were Here-t jelentette, hanem ezt az albumot. Aztán mikor meg már lett videónk is - mikor mindenki más már a CD-k korát élte -, lett Pink Floyd koncert is. Na mindegy is, csak azt próbáltam kifejezni, hogy az ekvivalencia kialakult az idők során (vagy mindig is ott volt?), és most nehéz Pink Floydot hallgatni, mert megrohannak az emlékek és fáj. Nagyon.

És most meg már itt az asszociáció a keddi tragédiára, és nem tud nem eszembejutni Márquez Száz év magányának befejezése, miszerint „...öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” Kicsit elvesztettem ebben a hitemet...

Oké... azért két kiló almát megpucolni és lereszelni nem két perc, de legalább a kezem is fáj... Egészen konkrétan fél órát vett igénybe mindkét művelet. Mármint összesen egy órát. Hamarosan kiderül, hogy megérte-e a fáradtság. :)

Nem merek sütni... Tiszta ciki. Talán majd holnap.

A sütinapon végérvényesen bebizonyosodott, hogy nem szeretem a brownie-t. Amíg nem sütöttem meg, legalább azt hittem, hogy valami jó dolog. :) De nem az. Nem szeretem a túl édes sütiket. Ez pedig színtiszta cukor és csoki.

A fenekem is örül neki, hogy nem szeretem. :)

Nem bírom az igazságtalanságot. Nagyon nem. És azt se, ha nem becsülik a munkámat. Most megint csak én tudom, hogy mennyit szívtam?!

[!--Úgy emlékeztet ez engem... csak ott nem volt egy csöpp beleszólásom se.--]

És nem, nem arról van szó, hogy többet kérek. Egyáltalán. Csak a megértést szeretném. Meg az emlékezést, hogy nem erről volt szó - mert beszéltünk erről.

Ez nem volt jó hír. Egy cseppet sem.

Memóriaharcban a mootools csúnyán alulmarad a jQuery-vel szemben. Jól látom vagy jól látom?

Még sosem hívtak Évának. Kicsit rémisztő, de furcsán jó...

A barátságról

Vajon az a barát, akitől akármikor lehet segítséget kérni és ő is bármikor számíthat rád? - és mindezt feszültség nélkül...

Az „egymás látványos nem észrevétele után történő fejleszegett teremberohanás” című akciót egy kicsit gyerekesnek tartotta ugyan, de végül nem foglalkozott vele, hiszen az életfilozófiája szerint aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Így nincs is miért panaszkodni, legfeljebb azért, hogy miért nem írt jobb forgatókönyvet és szereposztást az a sorsnak hívott entitás, amit népenként, valásonként és filozófiánként ezerféleképp neveznek világszerte.

[!--Persze titokban azért reménykedett, hogy hamarosan belép az ajtón, beszélgetnek és minden úgy lesz, mint régen volt, vagy még jobban, mert most már tudja, hogy mi mindenre kell figyelnie, hogy ne bántsa meg a szeretteit... - mindeközben tudja jól, hogy felesleges erőfeszítés, a barátok nem így viselkednek, inkább szervezi a sütinapot, és azokkal tölti az idejét, akik szeretik a társaságát. Vajon hogy dolgozza fel, hogy sorozatosan ez történik vele?--]

szessönkukiszessönkukiszessönkukiszessönkuki...

Legszívesebben megállás nélkül káromkodnék, dolgokat csapkodnék a földhöz és üvöltenék artikulátlanul. Az elfojtás károkat okoz, de van, hogy segít... most segít. Utálom ezt.

Nem tudok a dolog felett napirendre térni... Égeti a bensőm. (21 fokban ablakot nyitok?! :o ez NAGYON nem normális) Futni akarok...

A csapkodós dagasztás nagyon állat. :D

A szomorúság szinte kézzelfogható masszává gyűlt egybe a szoba közepén. „Jól van, hát ez legalább az enyém, én magam teremtettem” - gondolta elégedetten. Hosszasan nézegette, csodálta művét. A boldogságtól egy kövér könnycsepp gurult végig az arcán, ám ebben a pillanatban a massza olvadozni kezdett...

Amúgy meg utálom a Yorke-ot, mert a sok nyavajgósba mindbe bele tudja pakolni a fájdalmait, én meg képtelen vagyok - már - erre.

De most komolyan... Néha így látom kívülről magamat, meg az életemet, és tudom, hogy annyi mindent másképp kéne csinálni, és egyszerűen képtelen vagyok. Valami meggátol abban, hogy normálisan tudjak működni. Még példát is tudok mondani - ritka eset. Ott van például kapásból Em. Valamit mondtam vagy csináltam, amivel elijesztettem, de ez mindegy is, mert a történet kegyelemdöfése sulikezdés után (kábé) egy héttel történt meg. Megláttam a folyosón, és úgy döntöttem, hogy elegem van a kételyből, végre megkérdezem, hogy most mi a csuda van, akar-e még zenélni meg ilyesmik. Persze amint odaértem, elszállt a bátorságom, csak álltam ott hülyén, mert mit is képzelek magamról, ki vagyok én... A balfácánságomat csak jobban mutatja, hogy elkísértem a teremhez, ahol a következő órájuk kezdődött volna, és közben mégiscsak megpróbáltam megkérdezni, hogy akkor most mi is van. Persze nem értette, én próbáltam konkretizálni, de ott volt a lakótársa is, ami még jobban zavart, de hozzászokhattam volna már, hogy nem lehet vele egyedül beszélni, sosincs egyedül. Végül már nagyon ideges lettem és össze-vissza magyaráztam mindent, mire csak annyit mondott a lakótársának, hogy szedd le rólam ezt a csajt, nem tudok vele mit kezdeni... Hát hogy a bánatba tudom magam ennyire megalázni?! :( Próbáltam poénra venni, de nem sikerült, elmentem, azóta nem kerestem. Nem kér belőlem, nem fogom zaklatni többé. Fontos volt nekem, de majd lecsillapítom a szívemet.
Aztán ott van Gé. Néha megpróbálok neki elmondani valamit, valami olyat, amitől nem olyan könnyűek a mindennapok, de nem tudom magam jól kifejezni, ő pedig nem érti, hogy mit próbálok meg elmondani, amitől ideges lesz, utálja, ha nem ért valamit, de én meg csak annál jobban nem tudom elmondani, amit szeretnék - ördögi kör. Végül mindig csak pocsékabbul érzem magam.
Aztán itt van a családom, akik utálnak, mert el vagyok bújva, pedig csak szégyellem az elcseszett életemet, és nem szeretek ezzel szembesülni, mikor olyan üdvöskék vannak a családban, akiknek minden összejött. És persze jönnek a csúnya pillantások, hogy én milyen egy bunkó vagyok, hogy sose megyek velük sehova. Minek menjek?...

És ez idővel csak rosszabb lesz.

Mindenféle történésekben ott van egy hang a fejemben - a másik én -, aki bszogatja a béna ént: Jaj, ugyanmár, hagyd a francba az egészet, nincs szükséged rá, úgyis csak elszomorít, az a hülye koncert/zenekar meg kit érdekel! vagy Ne idegeskedj már! Tiszta feszült vagy, így nem tudsz értelmesen beszélni! Beszélj érthetően! vagy Menj haza, jó lesz! Nézz szembe a félelmeiddel, te gyáva nyúl!
Amikor ez a hang megszólal, akkor feszült leszek, mert tudom, hogy már megint nem tudok önmagam lenni, mert már megint félek mindentől, aminek az emberi kapcsolataim és a kezem látják kárát.

Hát ilyen az élet az üvegházban. (lehet át is kéne nevezni a blog címét erre... na majd az igazit így hívom, talán az [ön]irónia segít.)

[!--de azért barna igazán ez a palacsinta, mert igazából egyetlen ember volt ezen a földön, aki igazán megértett - bocs anya, de így van -, és őt is csak néha engedtem közel magamhoz, most meg már nincsen, és ezzel kapcsolatban nem tudok magammal elszámolni, viszont egyre jobban kezdek rá hasonlítani - az alkoholt leszámítva--]

„Once again, I'm in trouble with my only friend
She is papering the window panes
She is putting on a smile
Living in a glass house”

Megpróbáltam felrakni a gógülkrómot.

Miért repülnek a lepkék a fény felé?

Ha már ma már (jaj már...) ilyen szociális voltam, ide is kell írni. Szívfájdalmat mondjuk. A környezetemben található elektromos eszközök következetes tönkretételét követően notebookkölcsönkapás céljából elindultam meglátogatni Efemet a műtermében. Talán nem kellett volna. Gondolkoztam egy csendes estén, de aztán mindenféle gonosz táblák rémképei támadtak rám ott az agyban. Bizony, foglalkozni kell ezzel az adatbázissal, hétfőre lebeszéltem egy konzultációt, addigra azért nem ártana virítani is valamit, nemcsak irulva-pirulva hápogni-hümmögni-heherészni... A holnapi zsemlék alapja már megkelt, én pedig öltöztem, zsemlét gömbölygettem, kiflit formáztam, majd elrohantam. Nem, nem kellett volna.

Pontosan mellettem - a túlsó sávban - ütöttek el egy cicát... A cica megpördült tengelye körül a kocsi alatt, majd valahogy kijutott, és elrohant, be a bokrok közé. Én csak álltam, egy nyikkanás jött ki szájhoz kapott kézzel. Azonnal rohantam utána, ciccegtem a bokrok közt, majd rátaláltam. A szélső tujáig (biztos nem is tuja) jutott. Az oldalára dőlve, hason feküdt, néha mozdult, rándult egyet. Nem tudom, hogy élt-e még vagy csak az idegek mozgatták, de rövidesen egy utolsó rándulással messzire távozott, többet nem mozdult. Én körülbelül ekkor kaptam meg az ügyelet számát. Vagyis ténylegesen nem kaptam meg, mert szóltam, hogy már nem lesz rá szükség...

Ott voltam, segíteni esélyem se volt. Összetörtem... Sosem láttam még a halált.