átmenetilegesen...

Néha egyszerűen csak annyira világos, hogy merre kell menni. Lámpák, nyilak, táblák ezrei mutatják az irányt. És könnyű és jó és nincs ellenállás se, egyszerűen csak tökéletes.

[!-- kár, hogy ez csak majdnem igaz... ;) --]

:)

Note:

Ha a hibaüzenet szerint számmal kezdődik a változónév, akkor ne azon gondolkozz, hogy hol ment félre egy idézőjel.

Egyetlen mulasztás elegendő egy 5 éves hagyomány megszakításához?

Hát nem gondoltam volna, hogy miután nagy egyetértésben átálltunk utf-ről iso-ra - a kezdeti nagy viták után -, most fogjuk magunkat és visszaállunk...

Úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó oda-vissza konvertálgatni a dolgokat. Kétség kívül jobban is beleáshattam volna magam témába, biztosan van egy bravúros megoldás a problémára, de végül arra jutottunk, hogy így lesz a legkevesebb macera az egész cuccal.

A karakterkódolással mindig csak a baj van...

Note:

„When sending data to the server, use this content-type. Default is "application/x-www-form-urlencoded", which is fine for most cases. If you explicitly pass in a content-type to $.ajax() then it'll always be sent to the server (even if no data is sent). Data will always be transmitted to the server using UTF-8 charset; you must decode this appropriately on the server side.”

(forrás)

Note:

Nem a gomb eseménykezelője a submit, hanem a form-é!!!

Kábé fél éve, majdnem minden nap a Nyár volt, s blúzát a szél… c. Kispál számot dudorászom, pedig évek óta nem hallottam. De amikor még kazettáról hallgattam, akkor más volt a szöveg. Meg is rémültem most, hogy micsoda dolgok vannak benne...

Nem.

Az öregtészta most még fiatal. Remélhetőleg 7-ig megöregszik...

Vagyis süssük meg életünk leges legelső kenyerét... Persze sütőben, nem a gépben. Remélem, szép lelke lesz...

Meglátogatott az anya meg az öcsi, elmentünk az Árkádba meginni egy kávét, meg venni egy-két dolgot. Az öcsi többször kérdezte, hogy mi van velem, meséljek valamit, én meg nem győztem mondani, hogy semmi. Persze nem hitte el. De mégis hogyan kell azt kifejezni, hogy annyira nem történik semmi az életemben, hogy ha az anyával meg az öcsivel elmegyünk az Árkádba meginni egy kávét, meg venni egy-két dolgot, az már történésnek számít?

Én nem értem ezt az egész twitterizét. Mindenféle üzenetek egymás alatt, azt se tudom, mi mire válasz, vannak ilyen linkek, azt hinnéd, hogy arra kell kattintani, de az meg nem visz sehova sem. Nem nekem való ez már. Éljen a statikus tartalom, webőskor == webhőskor.

Na ez, vazz.

Pont.

És akkor hogy tesz jót az ember a saját öccsének? Hagyja hibázni, vagy próbálja meg felhívni a figyelmet a hibákra, amiket éppen elkövet, vagy valahol a kettő között? Emlékszem, milyen volt elsős gimnazistának lenni, az első bénázásokat elkövetni, de mi valahogy mások voltunk... Hogy a csudába lehet ekkora változás 12 év alatt?

Valamikor az este folyamán a fejem zenegépe számot váltott - nem tudnám megmondani, mikor történt, de abban biztos vagyok, hogy volt egy pillanat, amíg valami teljesen, de egészen más szólt -, berakta a The Great Gig In The Sky-t. Rá is kerestem gyorsan a jútúbon, amikor realizálódott bennem, hogy mit is dudorászom magamban, és szinte azonnal özönleni kezdtek az emlékek. Még kicsi voltam, apa szülinapja közelgett, és a mamával elmentünk ajándékot venni. A CD-Boxban kötöttünk ki - amiről most megtudtam, hogy „Kaposvár legrégebbi hanglemezboltja” -, és csak annyit tudtam, hogy apa szereti a Pink Floydot. Elémraktak egy csomó kazettát, és hosszas töprengés után a prizmásat választottam (nyilván tudod, hogy a The Dark Side of the Moonról van szó). Persze aggódtam, hogy ez most mitől is olyan jó választás, hiszen az aggódás nálam egy egy mindenkortól jelenlevő személyiségjegy. Aztán persze örült neki, én meg rongyosra hallgattam, a Time-ot előbb tudtam kívülről, minthogy bármit is értettem volna angolul / belőle, nekem a Pink Floyd nem a Falat, vagy a Wish You Were Here-t jelentette, hanem ezt az albumot. Aztán mikor meg már lett videónk is - mikor mindenki más már a CD-k korát élte -, lett Pink Floyd koncert is. Na mindegy is, csak azt próbáltam kifejezni, hogy az ekvivalencia kialakult az idők során (vagy mindig is ott volt?), és most nehéz Pink Floydot hallgatni, mert megrohannak az emlékek és fáj. Nagyon.

És most meg már itt az asszociáció a keddi tragédiára, és nem tud nem eszembejutni Márquez Száz év magányának befejezése, miszerint „...öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” Kicsit elvesztettem ebben a hitemet...

Oké... azért két kiló almát megpucolni és lereszelni nem két perc, de legalább a kezem is fáj... Egészen konkrétan fél órát vett igénybe mindkét művelet. Mármint összesen egy órát. Hamarosan kiderül, hogy megérte-e a fáradtság. :)

Nem merek sütni... Tiszta ciki. Talán majd holnap.

A sütinapon végérvényesen bebizonyosodott, hogy nem szeretem a brownie-t. Amíg nem sütöttem meg, legalább azt hittem, hogy valami jó dolog. :) De nem az. Nem szeretem a túl édes sütiket. Ez pedig színtiszta cukor és csoki.

A fenekem is örül neki, hogy nem szeretem. :)

Nem bírom az igazságtalanságot. Nagyon nem. És azt se, ha nem becsülik a munkámat. Most megint csak én tudom, hogy mennyit szívtam?!

[!--Úgy emlékeztet ez engem... csak ott nem volt egy csöpp beleszólásom se.--]

És nem, nem arról van szó, hogy többet kérek. Egyáltalán. Csak a megértést szeretném. Meg az emlékezést, hogy nem erről volt szó - mert beszéltünk erről.

Ez nem volt jó hír. Egy cseppet sem.

Memóriaharcban a mootools csúnyán alulmarad a jQuery-vel szemben. Jól látom vagy jól látom?

Még sosem hívtak Évának. Kicsit rémisztő, de furcsán jó...

A barátságról

Vajon az a barát, akitől akármikor lehet segítséget kérni és ő is bármikor számíthat rád? - és mindezt feszültség nélkül...

Az „egymás látványos nem észrevétele után történő fejleszegett teremberohanás” című akciót egy kicsit gyerekesnek tartotta ugyan, de végül nem foglalkozott vele, hiszen az életfilozófiája szerint aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Így nincs is miért panaszkodni, legfeljebb azért, hogy miért nem írt jobb forgatókönyvet és szereposztást az a sorsnak hívott entitás, amit népenként, valásonként és filozófiánként ezerféleképp neveznek világszerte.

[!--Persze titokban azért reménykedett, hogy hamarosan belép az ajtón, beszélgetnek és minden úgy lesz, mint régen volt, vagy még jobban, mert most már tudja, hogy mi mindenre kell figyelnie, hogy ne bántsa meg a szeretteit... - mindeközben tudja jól, hogy felesleges erőfeszítés, a barátok nem így viselkednek, inkább szervezi a sütinapot, és azokkal tölti az idejét, akik szeretik a társaságát. Vajon hogy dolgozza fel, hogy sorozatosan ez történik vele?--]

szessönkukiszessönkukiszessönkukiszessönkuki...

Legszívesebben megállás nélkül káromkodnék, dolgokat csapkodnék a földhöz és üvöltenék artikulátlanul. Az elfojtás károkat okoz, de van, hogy segít... most segít. Utálom ezt.